„Szerencsés embernek érzem magam. Mert a látók között lehetek. De ez a mesterség nekem ablakot nyit a természetre és a benne élő emberekre. Talán ez a magyarázata, hogy legszívesebben tájat és portrét festek, noha az utóbbiról alig van tudomása környezetemnek. Realistának vallom magam, akkor is, ha kísérleteim néha kétkedést keltenek. Valójában szabad emberként akarok dolgozni, annak a bizalomnak a légkörében, amit én is kötelezőnek érzek megadni.
Nem a becsvágy hajt, inkább az önkifejezés kínzó, mégis szép kényszere. Ezért – alkalmanként – más műfajban is próbálkozom.
A festészet számomra kommunikációs eszköz. Zárkózott énem egyik szószólója. Általa vitára bocsátom magam.
Az igaz szépnek vagyok az elkötelezettje. Tévedéseim a keveset tudó botlásai.”
Az Orosháza melletti Szentetornyán született 1945. május 7-én földműves szülők ötödik gyermekeként. Ott és Orosházán végezte iskoláit, s érdeklődése a művészi pálya felé vonzotta. A Képzőművészeti Főiskolán tett – akkor sikertelen – felvételi után Budapesten egy rákospalotai műhelyben öntőmunkás lett. A szegedi tanárképző főiskolai sikeres felvételi vizsga és a kötelező egyéves sorkatonai szolgálat után ugyanott kapott magyar-rajz szakos diplomát 1969-ben. A szintén magyar-rajz szakos tanár feleségével Túrkevén telepedtek le, házasságukból két fiú született.
Fehérvári Béla 14 évet töltött Túrkevén, ahol még jobban kibontakozott irodalmi és képzőművészeti tevékenysége. Alapító tagja és rendszeres kiállítója volt a Kevi Körnek. Lapot szerkesztett, irodalmi pályázatokon vett részt, de ha a sors úgy hozta, nem riadt vissza a múzeumi kiállítások rendezésétől, az installáció saját kézzel való elkészítésétől sem. 1978-tól félállásban, 1980-tól főállásban volt a túrkevei Finta Múzeum igazgatója, ahonnan 1982 őszén „csábítottuk el” megyei múzeumigazgató-helyettesnek Nyíregyházára. Rövid, egy éves orosházi kitérő után, immár véglegesnek mondható állást választott: 1985. január l-jétől a kisvárdai múzeum igazgatója lett. Az ő vállára szakadt akkor a múzeum új épületbe – az egykori zsinagógába – való áttelepítése, berendezése, a kiállítások felépítése. Munkába állása után évente készült el a múzeumi célokra nem igazán alkalmas hatalmas területen egy-egy állandó kiállítás: kovácsműhely, szövőház. A híres ajaki festett pitvar mellett 1994-ben igen látványos, ugyanakkor mélyen elgondolkodtató kiállítással emlékezett meg a tekintélyes létszámú kisvárdai zsidóság 1944-es kálváriájáról, majd a múzeum udvarán épített emlékművel örök emléket állított nekik. De ő alakította át, tette „lakhatóvá” szinte végig saját erőből, kollégái segítségével a múzeum irodáit is. Ezen óriási munka – melynek jó részét ő maga végezte el – mellett is volt ideje a helyi művészeti kör megszervezésére, a város középiskoláiban művészeti szakkörök vezetésére, s később ugyanott a rajz tanítására is. Utolsó kiállításának megnyitójára már nem tudott elmenni, az általa is szervezett képzőművészeti kör tagjai, barátai és tisztelői nélküle szembesülhettek rajzaiból áradó fanyar humorával, a megtapasztalt életbölcsességgel, a létező világon való művészi felülemelkedésével.
Hallgatag, kevés beszédű, higgadt embernek ismertük meg. Soha sem tett semmit indulatból vagy haragból. Talán ezért voltunk vele néha türelmetlenebbek, nem várva be jól megfontolt, átgondolt mondatait, véleményét. maga pedig soha sem erőszakolta rá senkire elképzeléseit. Sajnos munkáját a legutóbbi időkig nem kísérte hivatalos elismerés, városa viszont nemes gesztusként 2001 nyarán, a pedagógus napon Kiváló Köztisztviselői kitüntetéssel ismerte el másfél évtizedes önzetlen tevékenységét.
Bene János megemlékezése a nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyvében 2002-ben
